Illyés Zsuzsanna - Borjúvásárcsarnok - Budapest, Máriássy-ház (Borjúvásárcsarnok)

A kertet tervezők,
építők lapja

Címlap Beköszöntő Kapcsolat
Hír Pályázat Esemény Hírek
Magánkertek Közterek Tájak Munkák
Kert Köztér Táj Cikkek téma szerint Cikkek
Linkek, Ajánló Ajánló
Tervezők Szerzők Adatok

Mentorom, Nesztorom – Mőcsényi esszék 5.

Honlapra kerülés időpontja: 2012, március 5 - 15:17
Ormos Imre, a mentor Forrás: Ormos Imre örököseiOrmos Imre oklevele 1944. Forrás: Ormos Imre örököseiOrmos Imre a dolgozószobájában Forrás: Ormos Imre örököseiOrmos Imre felolvas Forrás: Ormos Imre örököseiOrmos Imre előad Forrás: Ormos Imre örököseiOrmos Imre diákjai körében Forrás: Ormos Imre örököseiMohácsy Mátyás, a Nesztor Forrás: Dr. Sicz GyörgyA fogolytábor KrasznojarszkbanA kísérletező kertész Forrás: Dr. Sicz GyörgyTanítványával (Probocskai prof.) Forrás: Dr. Sicz GyörgyA mosolyával is segítőkész Forrás: Dr. Sicz GyörgyMohácsy Mátyás a róla elnevezett krizantémmal Forrás: Dr. Sicz GyörgyMohácsy Mátyás szobra szülővárosában, BékéscsabánMohácsy Mátyás szobrának avatása Forrás: Dr. Sicz György

Mentorom

Amikor 1945 nyarán Ormos professzortól megtudtam, hogy szeptember elsejével kineveztet tanársegéddé, feleségével is találkoztam. Beszéd közben szóba került, hogy nincsen Budapesten lakásom, mire a ház asszonya azt mondta, az övék elég nagy, náluk is lakhatnék. Boldog voltam.

Leszerelésem után hazamentem, majd onnan Budapestre úgy, hogy egy ládát teleraktunk sonkával, szalámival és hasonlókkal. A mázsányi láda személyi poggyászként jutott el a Déli Pályaudvarra, onnan egy postásautóval a Szüret utcába, egy jókora sonkáért. A háromszobás cselédszobás lakásban Annuskával, a mindenessel négyen laktunk felnőttek, az akkor két és féléves Ilikével (később Baloghné dr. Ormos Ilona, a Tájépítészeti Kar első dékánja – a szerk.). A lakást egyetlen cserépkályha fűtötte, ezért a szobák közötti ajtók éjjel-nappal nyitva voltak. Professzorom – aki tizenhat évvel volt idősebb nálam – együttlétünk elején azt mondta, kettős életet fogunk élni. A tanszéki hivatalosat és az otthoni családit. Lehet, hogy furcsán hangzik, de az utóbbi volt szakterületi haladásom szempontjából a meghatározó. Ormos Imre a tanszéken „professzorom”, otthon idősebb pártfogóm, nevelőm, mentorom volt.

Második oklevelét a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerezte, Brandenstein professzornál doktorált esztétika témájú disszertációval. Kora ifjúságától kezdve könyveket, hanglemezeket gyűjtött. Ha napközben súlyos gondjai voltak, éjfél után akár két óráig is klasszikus szerzők zenéjét hallgatta; kikapcsolódni, „töltődni”. Első könyvét hat éves korában kapta. Beleírta nevét és az egyes számot. Amikor amolyan családtaggá váltam, a sok ezrediknél tartott. Együttlétünk elején elhatározta, felkészít rá, hogy lehessen „valaki” belőlem. Hol művészettörténeti, hol esztétika vagy kertművészet-történeti, hol irodalmi, történelmi vonatkozású könyveket adott azzal, hogy olvassam őket. Gyakran éjfélkor, majd éjfél után egy vagy két órával kérdezte meg, mi a véleményem a kapott könyvről. Egyetértek-e vele? És ha nem, miért? Mentorom „éjjeli bagoly” volt. Fokozatosan hozzászoktatott az ő napi ritmusához.

Ez idő tájt három egyetemnek voltam hallgatója. Félévenként huszonöt, harminc vizsgám volt. A felkészülés során gyakran megakadtam, volt, amit nem értettem. Ilyenkor nem lexikont kerestem, mentoromat kérdeztem. Kereskedelmi iskolai érettségivel végezte el a Tanintézetet. Amikor meghalt Rerrich Béla, és Ormost Törökországból utódául hazahívták, elhatározta, doktorálni fog. Ehhez gimnáziumi érettségi, latin és ógörög nyelvismeret kellett. (Ormos prof. jól beszélt németül, franciául, értett angolul, törökül.) Mivel a kétféle középiskolai, illetve az eltérő témájú felsőfokú ismeretei rendkívül széleskörűek voltak, nemigen volt kérdésem, amire ne kaptam volna választ.

Szüret utcai szobámban két ágy volt, és gyakran megtörtént, hogy a család vidéki rokona ott aludt. Közülük az após, Schrikker Sándor, ezerholdas – az országban a legnagyobb – faiskolának a tulajdonosa volt az, akitől az államosításnak nevezett szabad rablás idején igen sokat tanultam. Emberséget, acélos keménységet, élni akarást, élni tudást a poklok urainak hatalma alatt is.

Ormos professzorral közel két évig laktunk „egy fedél alatt”. Szakemberré válásomhoz ez volt életem legértékesebb ideje. A bajai kertésziskolában töltött évvel együtt tizennyolc éves felsőoktatási tanulmányaim alatt nem tanultam annyit, mint ez alatt a két év alatt. Gyakran megtörtént, hogy mentorom éjfél után egy-két órával tért vissza egy korábban félbehagyott témára. Életemnek ez a legtermékenyebb állapota akkor szünetelt, amikor ösztöndíjat kaptam Svájcba (főnököm támogatásával), kétkezi gyakorlatszerzéshez. Visszatértem után szakterületi oktatásunkat, (ezen belül engem többször is) a színről való eltávolítás fenyegetett. Ormos professzor egy sajátosan teremtődött helyzet következtében ezt megakadályozta. Neki köszönöm szakemberré válásomat, neki köszönhetjük szakterületünk megmaradását.

Nesztorom

Csodák pedig vannak. 1948 nyarán két bőröndömmel Bécsből, illetve Svájcból jövet leszálltam a vonatról és Mohácsy Matyi barátomba botlottam. Beszélgettünk, nagy hirtelen megkérdezte, hol fogsz lakni? Nem tudtam. Rövid töprengés után azt mondta, velem is lakhatnál, elég nagy a szobám. Elmentünk édesanyjához, Margit nénihez, elmondtuk mit találtunk ki, ő beszélt Matyi bácsival és bőröndjeimet már a Ménesi úton nyithattam. Svájcból „beteg lélekkel” jöttem vissza. Sorsom jóvoltából így, sajátos szanatóriumba. Idősebb Mohácsy Mátyás, a „kertészek atyja” kivételes adottságú, képességű ember volt. Idős, tapasztalt, bölcs, akár az ógörögök királya, Nesztór. Matyi bácsi ezen túlmenően különösen jószívű volt, mindenkor, mindenkin segíteni, ha kellett kompromisszumra készen.

Sebesültként a kecskeméti hadikórházban készültem záróvizsgáimra, szigorlataimra. A Beretvás Szálló teraszán találkoztam azzal a tanárommal, akiről később megtudtam, hogy Kecskemét nyilas polgármesterének testvére. A tavaszi napsütésben arról beszéltem, hogy a háborút a „nácik” már kezdetekor elvesztették, a nyilasok meg féleszű gazemberek, akik azt hiszik, győzni fognak.
Tanárom hallgatott egy ideig, aztán azt mondta, kolléga úr, ugye szigorlatra jön hozzám? Igenlő válaszomra azt felelte, meg fogom buktatni. Aztán hozzátette, tenni fogok róla, hogy mások is megbuktassák. Hazaáruló, aki szégyent hoz a vitézi stallumra, nem kaphat oklevelet. Indexemben addig szinte kizárólag kitűnő és jeles volt az osztályzat, nyilas kötődésű tanáromtól is. Matyi bácsi – igazgatóként – ragaszkodott hozzá, hogy oklevelet kapjak. Igaz, kompromisszummal. Utolsó félévi osztályzataim között csak egy jeles van, kertművészetből.

Az ifjú Mahács (merthogy eredeti neve ez volt „nesztoromnak”) oklevelének megszerzése után éveket töltött Európa és Amerika gyümölcsöseiben, majd – tartalékos tiszti fokozattal – orosz fogságba esett, ahol megírta első szakkönyvét.

Matyi bácsi, előző lakásadómtól eltérően, a csirkékkel ment aludni, de azokkal is kelt. (Még jó, hogy Svájcban „átszoktam” a korai kelésre.) Volt, amikor reggel ötkor beszólt: készülj beszélgetni. Nemcsak ő kérdezett, én is. Annak idején minden reggel hatkor a Villányi út melletti gyakorlókertben volt, hogy az akkori FM ellenőrének megmondja, hová küldte a segédintézőket, akiknek a munkaidejük hatkor és ott kezdődött. Ezek a fiatalok második oklevelük, a doktori fokozat megszerzéséért éjjeleztek és aludtak reggel. Igazgatójuk meg jól tudta, hogy Tanintézetből Akadémiává válni csak megfelelő végzettségű tanárokkal lehet. Áldozatot hozni nemes célért sokféleképpen lehet. Matyi bácsi okkal, ok nélkül szívesen ment sasadi gyümölcsösébe. Itt kísérletezett, nemesített, ellenőrzött metszési, nevelési eljárásokat. Itt pihent, itt gyűjtött erőt a mindennapok teendőihez. Sokszor megkérdezte, na, jössz-e Sasadra. Mindig örömmel mentem. Felejthetetlen délutánok voltak. Vallom, nincs a sorsnak nagyobb ajándéka, mint az, ha egy idős, sokat tapasztalt, nagy tudású ember, egy igazi „Nesztór” életbölcseletével gyarapodhatunk.

Már nem laktam a Ménesi úton Mohácsyéknál, 1950-ben lehetett. Matyi bácsi Sasadra hívott, beszélgetni. Akkoriban nekem már igen rosszul állt a „kulák” szénám. Ez alkalommal intézetünk arborétumára terelte a szót azzal, hogy a Ménesi út menti sokhektárnyi, városközpontivá vált terület milliárdokat ér, ezért sok mindenkinek fájni fog a foga rá. Százötven éves intézetünk itt született, itt vált országos elkötelezettségűvé, és addig marad jelentős feladatkörű, amíg bölcsőjénél marad. Aztán minden átmenet nélkül azt kiáltotta: „Esküdj, hogy véded a budai telepet meg az arbort, amíg élsz! Nagyot néztem: „Én? Arbort védeni? Hisz magamat sem tudom megvédeni!” Azzal folytatta: „Nincs örökké tartó világi hatalom, ez is el fog múlni, és ha túléled, véded az arbort?”
Megígértem.
Sor került rá. Erről majd máskor.

 

 

 

Az oldal 2012. április 1-én időlegesen bezárt, ezért bizonytalan ideig nem kerül feltöltésre friss tartalom.
Addig is látogasson el a http://tajepiteszek.hu oldalra

Támogatóink

Belépés

Online felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó és 11 vendég van a webhelyen.
Minden jog fenntartva - all rights reserved (c) ZöldMűves, 2006-2009
HU ISSN 1788-3237
Rendszer: Drupal
Google Pagerank, SEO tools