Illyés Zsuzsanna - Borjúvásárcsarnok - Budapest, Máriássy-ház (Borjúvásárcsarnok)

A kertet tervezők,
építők lapja

Címlap Beköszöntő Kapcsolat
Hír Pályázat Esemény Hírek
Magánkertek Közterek Tájak Munkák
Kert Köztér Táj Cikkek téma szerint Cikkek
Linkek, Ajánló Ajánló
Tervezők Szerzők Adatok

Svájcban – Mőcsényi esszék 2.

Honlapra kerülés időpontja: 2012, február 10 - 11:09
A keskenybajszos (Mőcsényi Mihály tanársegédként)Munkába temetkezveTanszéki munkaIcuBern, Wabern Str. 50. Franz Vogel úr háza. A faiskola és a növényházak helyén ma parkoló található.A Marzili iskola kertje, terméskő lapokból faragott, rakott utakkalHeteken át faragtam, raktam itt a kőlapokatTérhatároló díszcserjék a kertbenAz Aare folyó Bernben, a spotrpálya közelébenHazarendeltek

Miért éppen Svájc?

1947-ben, másfél évvel a háború után a romok jó része tűnőben volt, de díszkert nemigen létesült még hazánkban. Professzorom (Ormos Imre – a szerk.) úgy vélte, nem helyénvaló, hogy tanársegéde olyan szakterület oktatásában vesz részt, amelynek gyakorlati, lényegi részét tekintve járatlan, mivel tervek megvalósításában, kertépítésben még nem vett részt. Igen ám, de hol építettek 1947-ben kertet? Európában Svájcon kívül feltehetően sehol. Akkor mi a teendő? Svájcba kell menni. Hogyan? Ha lehet, fogadó kertépítőt találva, ösztöndíjjal.

Főnököm ismerte Bern neves kertépítőjét, F. Vogel urat. Levélben arra kérte, foglalkoztasson egy éven át üzemében. Az igenlő válasz nem sokáig késett. Hiányzott az ösztöndíj. Nem is egy, hanem kettő. A sors úgy hozta magával, hogy egy Icu nevű hallgatónővel – ez időben – közösnek képzeltük jövőnket. A volt Bolyaiba járó több száz közül ő volt az egyik legmutatósabb, kerttervezésben is kitűnő. Együtt jártunk ösztöndíjért, és azt hiszem, neki köszönhető, hogy megkaptuk.

Ormos prof. engedélyezte, hogy hat évig maradhatok. Ő is több évet töltött külföldön. Feltétele az volt, hogy valahol doktorálnom kell, és kétévenként meg kell tanulnom egy újabb nyelvet. Mivel társam nem kapott svájci vízumot, elindultunk együtt Bécsbe, hátha onnan kérve kap. Anyagilag tűrhetően álltunk, az ezer forintos ösztöndíj mellett hatszáz forintos fizetésemet is megkaptam. (Hazulról két forint hetven fillérjével küldték a svájci frankot, Bernben a bankok egy frankért tizenhárom forintot adtak.) A Collegium Hungaricumban, azaz a Trautson palotában napi egy schillingért laktunk, és a Rathaus pincevendéglőjébe jártunk ebédelni. (Az osztrák tanársegédek ezt nemigen tehették hatszáz schillinges fizetésükből.) A Hochschule für Bodenkultur rektorától doktorálási engedélyt kértem és kaptam. Azzal a feltétellel, hogy hat osztrák jogtudományi tárgyból vizsgáznom, szigorlatoznom kell. Megvettem a szükséges jegyzeteket, könyveket.

Vogel úr

Két hetet töltöttem Bécsben, majd Vogel urat érkezésem idejéről értesítve elindultam Bernbe. Mivel két jókora bőröndöm volt, taxival mentem a Wabern Strasse 50-be. Vogel úr felesége fogadott, azzal, hogy férje autóval az állomásra ment értem. Amikor megjött, nem „dicsért” a taxizásért. Vasárnap dél volt, meghívtak ebédre. Jóízű, de igen szerény ebéd volt. Felkelve engedélyt kértem egy cigarettára. Gazdám meghökkenve azt mondta, ha tudja, hogy dohányzom, nem alkalmaz. Látva meglepetésemet, magyarázatba kezdett. Ennek lényege az volt, hogy Svájcban a munkabérért dolgozni kell. Amennyiben egy villakertben hét dohányos kertész óránként elszív egy cigarettát, az átlagolva annyit tesz, hogy csak hat dolgozik, és mivel valamelyik ablakból nézik, mi történik a kertben, a vállalkozó nem kap több megbízást. A svájci munkamorált tekintve később még sok hasonló esettel találkoztam.

Aznap délután Vogel úr kocsijába ültetett, és Bern utcáit járva meg-megállt egy kertnél, azt mondva, ezt én építettem. Röviden felhívta figyelmemet a kert sajátosságaira. Amikor négy-öt ilyen eset után újra megállt, már nem magyarázott, hanem kérdezett: az én munkám ez? Így sem vizsgáztattak még. Miután további tíz-egynéhány kertet mutatott, és a többség esetén jó volt a válaszom, annyit mondott; rendben. Hétfőn már dolgoztam. A tíz munkaórás napokból hetenként egyet az „irodában” töltöttem, a többit fizikai munkával.

Nincsen olyan kertépítő tevékenység, amelyből nem volt részem. Főként követ faragtam. Vogel úr kerti útjainak többsége kőlapburkolatú volt. Mégpedig keskeny vagy széles fugájú. A keskeny két millimétert, a széles két centimétert jelentett. Szemre is látta, hogy tökéletesek-e hézagok, de hibás voltuk bizonyítására egy, a hézagméreteknek megfelelő falemezt, jelfát tartott a zsebében. Ezt lapjával, vagy élével végighúzta a hézagban, és ha szorult vagy lötyögött, felszedette a lapokat. A vétkesnek szabadidejében kellett rendet tennie. Az öt-nyolc centiméter vastag – igen kemény – terméskő lapokat csak speciális vésőkkel lehetett megdolgozni, öt- vagy ennél többszögűre alakítani, úgy, hogy a már fekvőkhöz két-három él mentén, a milliméter törtrészével pontosan illeszkedjenek. A rossz irányú kalapácsütéstől a kő repedt, ennek fals hangját a jártas faragó társaim messziről hallották, és figyeltek, mi fog történni. Én gyanútlanul újra ütöttem, a véső a repedt kövön „átszaladt”, „rózsájával” bele a már sebes mutató-, illetve hüvelykujjam tövébe. (A „rózsa” a véső fejéből alakul, mert puhább, mint a kalapács, pereme ugyancsak éles.)

Vogel úr nem használt cementhabarcsot, betont. A kövek alá – rajtuk térdelve – léccel nedves homokot kellett verni, teljes megszilárdulásukig. A forgalmi utak menti – fekvő – szegélyköveket is így szilárdítottuk. Ellenőrzésként Vogel úr kis teherautójával – hátramenetben – „véletlenül” rájuk hajtott, és ha kimozdult a kő, jött a szabadidős munka. Apropó, teherautó. Az üzemnek két teherautója volt, sofőr nélkül. Vogel úr olyan szakmunkásokat vett fel, akik a katonaságnál gépkocsivezetők voltak, egyikük hozta rakományával a teherautót, egy másik vitte a következő munkahelyre.

Közel egy fél év után, amikor már sok mindent láttam, feltűnt, hogy Vogel úr nem rajzol, nem használ alaprajzi terveket. Megkérdeztem, mi a módszere? Elmondta, hogy az építést megelőzően körültekintően „tanulmányozza” a helyszínt, ha kell többször is, majd képzeletben „megalkotja” a terepplasztikát, a cserjékből, fákból folyamatosan képződő kerti teret, tereket, ezekben a gyakorlati funkciókat, a díszítést szolgáló elemeket. Valahogy úgy, mint a szobrász, aki a követ nézve képzeli bele a szobrot. Svájci mesteremnek volt egy tehetséges grafikusa. Azt elvitte a helyszínre, ott elmondta, „megmutatta” milyen lesz a terep, milyenek a lépcsők, a pergolák, a cserjék, a fák, a virágágyások. A grafikus ezután megrajzolta a kert perspektivikus képét, a megrendelő ez alapján döntött.

Az Ovomaltine (tápszer) központ – mozgalmas terepű – kertjének terepplasztikája rézsűkkel, lépcsőkkel majdnem készen volt, amikor Vogel úr megállt az alján, nézte egy ideig, aztán azt mondta, a felső teraszok lépcsőit bontsák le, a rézsűk földjét deponálják. Jó fél napot ott töltött, és irányította az új felszín alakítását, a lépcsők építését. A módosított állapot harmonikusabb lett.

Megkérdeztem főnökömet, miért nem készít alaprajzi terveket. Azt felelte, ennek több oka van. A megrendelő az alaprajzot „nem érti”, tehát az ő szempontjából felesleges. Amennyiben a tervező egyben a kivitelező, szintén felesleges, mert a tervnek nem papiroson, hanem „képzeletben” kell születnie. A papiroson születő tervek sok esetben károsak is, mert rajzolójuk a pauszon olyan grafikus díszeket „alkot”, amelyek a kivitelezés után nem képeznek kerti tereket, térrendszereket. A szobrot sem kőfaragó készíti rajzolt terv alapján, legfeljebb előfaragja.

A szobor- és a kertalkotás persze nem azonos elvű. A kert él, lényegi elemei, a terek az idő múlásával változnak, az induláskor számolni kell az ötven évvel későbbi állapottal. Vogel úr egy leányiskola kertjében egy korosabb, talán tíz éves fa ültetését irányította. Legalább fél óráig forgattatta, és különböző nézőpontokból vizsgálva az ágak állását, igyekezett majdani alakját, méreteit, a térben játszott szerepét előre látni, meghatározni. (Visszagondolva későbbi, hazai tervezőirodai gyakorlatunkra, amikor a vezető tervező odaadta grafikai remekét beosztottjának azzal: no, csináld meg a kiültetési tervet, éreztem némi metodikai eltérést a Svájcban tapasztaltaktól.) Írtam Ormos professzornak egy levelet, vázolva Vogel úr elveit, módszerét. A válaszlevelet ma is őrzöm. Hazai főnököm azt tanácsolta, hogy tanulmányozzam még svájci főnököm elveit, módszerét.

Egy sajátos ország, sajátos elvekkel

Egyik „irodás” napomon főnököm elém tett egy nagyjából négyzetméteres, ezres léptékű helyszínrajzot azzal, hogy ez a következő évben megvalósításra kerülő svájci kertészeti kiállítás terve. A rajzon egymás mellett zöld, sárga és piros színű, szabálytalan alakú foltok voltak. A papirosra mutatva azt mondta, készítsem el délutánra a kiállítás költségvetését. Elbambult képemet látva, kezembe adott egy planimétert azzal, hogy határozzam meg a színek szerinti területeket, azaz a kivitelezés költségei szerint az első, a második, illetve a harmadik kategóriába tartozó felületek méretét. Hozzátette, hogy a költségvetés végösszegét ő három szorzással, egy összeadással majd befejezi.

De Svájc nemcsak a minimális üzleti adminisztrációt tekintve volt sajátos ország. Az Aare partján iskolai sportpályát építettünk. Ebédre készültünk. Levettem karórámat, rátettem az út mellett álló kordélyunk kerékagyára, lementem a folyóhoz és kezet mostam. Megszólal a partról egy polgár:
– Mit csinál maga?
– Mosom a kezem.
– És ha minden berni ezt csinálná? Milyen koszos lenne a víz?

Abbahagytam, és gyorsan társaim után mentem. Amikor megebédeltünk, néztem volna az időt, de nem volt órám. Megszégyenítésemkor ott maradt. Mondom ezt egyik társamnak. Mire ő, ha nem járt arra „Uslender” (helyi nyelven külföldi), ott lesz. Ott volt.

Más. Még ott létem elején történt. Leszálltam a villamosról, kezemben a jeggyel. Mentem néhány lépést, és zsebre dugtam. Úgy tűnik, nem sikerült, mert a hátam mögött egy berni polgár, kezében a jegyemmel, hangosan így szólt: Uram, elvesztett valamit! Bern hatvan év után is a világ egyik legtisztább városa.

Bécsből – úgy három hónap után – ritkultak és szürkültek a levelek. Elmentem a „Frepo”-hoz (Fremden Polizei) Icu vízuma iránt érdeklődni. Várattak egy negyedórát, majd egy tisztviselő két keskeny kartonlapot hozott. Kezembe adta. A fényképeinket láttam rajtuk. Elcsodálkoztam, mire a tisztviselő azt mondta: – Emlékszik? Másfél évvel ezelőtt azonos napon vízumot kértek egy zürichi hangversenyhétre. Ezek szerint összetartoznak. Együtt nem kaptak vízumot, társa most sem kap, ameddig ön itt van. Nem fogadunk be párokat, hogy aztán ne szabaduljunk meg tőlük. Egyébként emlékszik? Amikor érvényesítettük az egy évre szóló vízumát, becsületszóval fogadta, hogy amennyiben az, vagy útlevele lejár, harminchat órán belül elhagyja Svájcot. Emlékeztem.

Zürichben jártam, és feltűnt, hogy két fiatalember a járdán bóklászva hangosan énekel. Magyarul. Megkérdeztem tőlük, mit csináltok itt? Mire ők, örülünk. Mozdony alá kötve jutottunk be, aztán szerencsével az ETH rektorához. Felvételünkhöz vizsgáztatott – otthon műegyetemi hallgatók voltunk – sikerült, megkaptuk diákigazolványainkat, és ameddig az ETH hallgatói vagyunk, a Frepo nem tehet ki minket. Hát dalolunk. Ez is Svájc. Egyetemi autonómia, állam az államban.

Közel tizenegy hónapja voltam már Bernben. Kezembe került egy osztrák turistalap. A síparadicsomok hirdették szállásaikat. Néztem egy tirolit, illetve azt, hogy megtakarított pénzemből mennyire futná. Megdöbbentem, három évre!

A történelem közbeszól

A szüleimtől kapott levelek szomorúak voltak, apám három éve megúszta a Gestapót, de úgy tűnt, hogy a kulák likvidálást nem fogja túlélni. Bécsből már alig kaptam levelet, ebből arra következtettem, hogy a hat évre álmodott tervünk füstbe ment.

Expressz levelet is kaptam, mégpedig a Frepo-tól. Értesítettek, hogy a magyar hatóság nem hosszabbította meg az útlevelemet. Emlékeztettek, hogy még harminchat órám van Svájcban. Amikor közel egy évvel korábban Bécsbe érkeztünk, az amerikai megszálló hatóság – hogy élelmiszerjegyet kapjunk – „hontalan” (DP) igazolványt adott. Ezzel Svájcból, ahol bőven volt kontingens, bárhová kérhettem volna telepítésemet. Becsület szó, mondta a Frepo!

Elmentem Bécsbe. Icuék odakényszerítettek a rádió elé egy napra Rákosi beszédet hallgatni. Azt mondták, ha kibírom, és még utána is haza szeretnék menni, nem akadályoznak. Hátborzongató volt, de úgy éreztem, hogy magamra maradván otthon talán sikerül talpra állnom, szüleimet is védenem, vigasztalnom.

Hazaérkezésem után néhány nappal az egyetemi hallgatóknak előadást kellett tartanom tapasztalataimról, a kapitalizmus borzalmairól. De más élményem is volt. A Ménesi út melletti A-épület (tervezője Lauber László és Szendrői Jenő, 1949–50 – a szerk.) udvarán a Főkertesek lépcsőt építettek ürömi laposkőből. Gyatrán csinálták. Mondtam az egyiknek, hogyan kellene a követ faragni. Nézett rám „szelíd” szemmel és azt mondta: nem értem. Elkértem tőle a vésőt, a kalapácsot, homokágyat simítottam, ráfektettem a követ és kezdtem „idomítani”. Talán négyet, ötöt ütöttem, nézte csodálkozva, aztán azt mondta, most már értem. Híre ment, egyik mondta a másiknak: a keskeny bajszost ne „palizzátok”, ért hozzá. Megérte? Talán igen.

Forrás: epiteszforum.hu

A fotók a szerző tulajdonát képezik.

 

 

 

Az oldal 2012. április 1-én időlegesen bezárt, ezért bizonytalan ideig nem kerül feltöltésre friss tartalom.
Addig is látogasson el a http://tajepiteszek.hu oldalra

Támogatóink

Belépés

Online felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó és 15 vendég van a webhelyen.
Minden jog fenntartva - all rights reserved (c) ZöldMűves, 2006-2009
HU ISSN 1788-3237
Rendszer: Drupal
Google Pagerank, SEO tools