„A kert rátapint az emberiesség velejére. A háborúk, a terrorizmus és tömeges destrukció jelenségei miatt az emberek úgy tekintenek az emberi természetre, mint egy ösztönös hadviselőre. De számos bizonyosság van arra, hogy az emberi lény valójában egy csodálatosan összetartó kozmikus teremtmény. Amikor ennek az önkéntességnek az egészét tekintem, az azzal a meggyőződéssel tölt el, hogy a békés társadalom lehetséges.”

Magamat is azok közé az elmebajosok közé számítom, amilyen Karl Linn volt, aki hitt abban, hogy bizonyos mennyiségű zöld tér az alapvető emberi jogok közé sorolandó. Ezen túlmenően van egyfajta szenvedélyes meggyőződésem és kitartó hitem arról, hogy a kert képes gyógyítani a mentális, emocionális és fizikai sérüléseket is. Mindezekből fakadóan okozott nagy szakmai és személyes örömöt, hogy együtt dolgozhattam a Zöld Levél Programban a Levegő Munkacsoporttal.

A projekt magját az a közösségi kezdeményezés és egy növényelültetésre irányuló részvételi munka képezte, amelyben apró adományokkal kívántuk a közösségi célú intézményeket (iskolákat, múzeumokat, társasházi lakóközösségeket) támogatni a közösségi célú zöld erőfeszítéseikben. Az adományozás egyik feltétele az volt, hogy a megadományozott szervezet legalább három évre felelősséget vállaljon arra vonatkozólag, hogy a fizikai munkát igénylő fenntartást elvégzi. A projekt sikeresen lefutott több tucat társasház, iskola és egyéb helyek esetében: tény, hogy nem nagyon van más egyéb budapesti kezdeményezés, amit ezzel össze lehetne hasonlítani.

Az egyik pályázatunk a Budapesti Módszertani Szociális Központból (Dózsa György út 152.) érkezett. Azt akarták tőlünk, hogy hozzunk létre egy közösségi kertet az évszázados épület udvarán annak a sok tucat nőnek és férfinak, akik ezt az udvart hosszabb-rövidebb ideig úgy értelmezik, mint egy otthont.

Kerteket a hajléktalan menhelyeken közismerten nehéz fenntartani, mivel az anyagi körülmények ritkán rendezettek, ritkán nem beszélhetünk krízis szituációkról, és igen gyakran kap ezek miatt a kert alacsony prioritást. Nehéz volt nem szkeptikusan, hogy azt ne mondjam nem cinikusan tekinteni erre a projektre. Másrészről viszont valahogy motoszkált a korábban szociális munkásként hajléktalanokkal dolgozó énemben az ismeret: a kertészkedés sok embert képes visszarepíteni időben abba az életbe, amikor még egy jobb helyen érezte magát. Néhányuknak az emlék egyfajta mentális részegség érzetet jelent, néhányuk számára pedig terápiás útnak bizonyul. Mindkettő menekülési utat biztosít: reményt, feltöltődő energiát ad ahhoz a törekvésükhöz, hogy állandó lakóhelyet keressenek, ahol akár újra megművelhetik saját kertjeiket.

Egyszóval számomra megérte a rizikót. A hely is ideálisnak bizonyult keret létesítésére – egy udvar alacsony falakkal és déli kitettséggel, más szóval egy széltől, hidegtől és rossz akaratú idegenektől védett napos hely volt. A növénykiültetési lista azonban némi innovációt követelt. A nagy bokrok alkalmazása egyszerűbb, de ezek eléggé el tudják venni egy intézménykert karakterét. A zöldségfélék alkalmazás elég jó gondolatnak tűnt, de a rendelkezésre álló hely nem kecsegtetett azzal, hogy a termésből mindenkinek juthasson. A kompromisszum: alacsony fenntartás igényű évelők, kúszónövények és egy pár fűszernövény, amelyből gyógyteák készíthetők, valamint egy kompakt juhar súlyponti helyen.

Csináltam egy egyszerű skiccet, felügyeltem a téglaszegélyű ágyások megépítését, megrendeltem a növényeket, padokat, fa ültető ládákat. Ezek a projektelemek nem voltak részei a részvételi akciónak, de a teljes kiültetési munkát a lakók végezték egy nagyon kismértékű „tervezői művezetéssel”. A kiültetés napján emberek tömege gyűlt össze az udvaron.

Vajon tényleg mindannyian munkába álltak, vagy csak én voltam az egyedüli, aki bepiszkolta a kezét? Néhányan közülük ráültek az új padokra és rágyújtottak és azon kezdtek el mélázni, hogy milyen jó lenne bedobni néhány pohár Cserszegi Fűszerest. (Egyet tudtam velük érteni, bár talán volt némi mennyiségi-minőségi differencia a gondolataink mögött.) Ám a legtöbben – talán 15-20 férfiról és nőről beszélhetünk – buzgón kérdezgette, hogy miben tudna segíteni, vagy arról beszélt, hogy melyik növényt merre ültetné el. Az egyik nő rögtön gondjaiba vette az ágyásokat, ragaszkodva ahhoz, hogy ezentúl ez az ő munkája legyen. Egy másik arról áradozott, hogy ez számára akkora meglepetés, amit soha nem gondolt volna, hogy bárki is megtesz valaha értük.

Hetek múltán a növények gyarapodásnak indultak – reménykedjünk, hogy évek múltán ugyanezt tudjuk elmondani majd. A mostani állapotokról az a szociális munkás, akiben a pályázás ötlete megfogant azt mondta: „Nagyon szeretjük, és én már látom a növényeken, hogy nőnek. A kis fák is rügyeznek. A locsolást se kell kétszer mondani az embereknek, mindig van egy önként jelentkező.”

Kristin Faurest, Ph.D, Corvinus Egyetem, Tájépítészeti Kar

Artemisia Tájépítészet

faurest [dot] kristin [at] chello [dot] hu